A repülőút hosszú, de eseménytelen volt. Leszámítva az előttünk ülő házaspárt, akiknek folyton volt valami bajuk. Éppen aludtam, amikor arra ébredtem, hogy az összes stewardes ott van körülöttük, világítanak az elemlámpáikkal és vadul keresnek valamit. Kiderült, hogy a nőnek elveszett a napszemüvege, azt keresik. Alig várták, hogy mi is felálljunk, és a mi ülésünk alatt is kereshessék. (Több órát kellett nekik erre várni 😀, de végül nem találták meg.) Leszállás után több km séta, és újbóli biztonsági átvilágítást, átöltözést követően felmentünk a Turkish Airlines honlapjára. Kiderült, hogy a mi jegyünkhöz nem jár az ingyenes városnézés. Semmi baj, 6-tól 12.50-ig majd el töltjük valamivel az időt. Mondjuk, leülünk. Ez Isztanbulban kb. a lehetetlennel azonos. Az utasok számához viszonyítva lényegesen kevesebb az ülőhely, akinek pedig több órát kell várnia, oldja meg, ahogy tudja. Végül ismét sok-sok 100 m séta után le tudtunk ülni, először egy kávézóban.

Kipróbáltuk a török teát. Érdekes megoldás ez a szűrő. 

Majd találtunk 4 db mozgássérült helyet, ha szükséges,  majd felállunk. Amikor felszabadult 4 hely a párnázottabb részen, átültünk oda.  Valahogy csak eltelt az idő, és végre kiírták, melyik kapuhoz kell menni. Hát persze, hogy a repülőtér másik végére!  0.5 óra alatt értünk oda. A kiírás szerint Budapesten 4 fok van, tegnap Saigonban 34 fok volt. Van egy kis különbség! 
Ez a 2 óra már semmiség volt az előzőhöz képest. Kicsit fújt a szél, dobálgatta a repülőt, de majdnem végig aludtam, fel sem tűnt.

Itthon vagyunk, holnap majd próbálok valami összegzése írni, most túl fáradt vagyok hozzá.

Good by Vietnam!
Tôi sẽ mang nó đi gặp bạn lần nữa