Egész nap úton voltunk, sehol sem volt időm írni. Rengeteg minden volt a mai nap és még nincs vége. 
Szóval a képen a mai reggelim látható. Ismét elég eklektikus. Ma az alábbi zselészerű valamit próbáltam ki: 

Nagyon korán keltünk, velünk ébredt a Nap:

7 órára jött a kocsi értünk, összesen 12-en voltunk, mind magyarok. Kb. félúton kocsit váltottunk, addig sem volt nagyon kényelmes, de utána még rosszabb lett. Mindegy, kibírtuk. 
Először My Sonba mentünk, ami szanksztrít nyelven azt jelenti Szép hegyek, úgy ejtik miszon. 
My Son hasonló korú és rendeltetésű lehetett, mint Angkor, csak lényegesen kisebb, és rosszabb állapotban van. Ez nem is csoda, hiszen majd 1000 évig azt sem tudták, hogy létezik. Miután a csan/csampa királyság megszűnt (tegnap írtam, hogy az országukat eladták egy hercegnőért) kb. 1945-ig eltűnt, benőtte a dzsungel. A franciák találták meg, elkezdték kiásni, majd jöttek az amerikaiak, és mivel a viet katonák itt voltak, bombázni kezdték. Jó néhány épület megsemmisült, most kezdik őket újjáépíteni, illetve a többit kiásni.

A viszonylag épen maradt épületek fala gyönyörű kőfaragásokkal van tele, minden épülethez tartozik az élet értelmét megtestesítő lingam és joni (férfi és női nemi szerv) szobor.

Sok szép virág volt, többek között tündérrózsa is a tavacskákban, amit a bombatölcsérekben hoztak létre:

Voktak szép pillangók is, az egyik barátságot kötött velem:

Miután minden templomot, templom-romot megnéztünk, egy kulturális műsor volt a program. Először lányok táncoltak, nekem úgy tűnt, hogy a rizs termesztéséhez kapcsolódó tánc volt.
Ezután dobosok és egy fúvós hangszeren játszó férfi következett, akinek nagy sikere volt a közönség körében, mivel szerintem min. 2 percig kitartotta a végét 1 levegővétellel.

A legnagyobb sikere (legalábbis a férfiak körében) a hagyományos indiai táncot bemutató, hiányosan öltözött lányoknak volt.

Néhány kép ízelítőül:

Sajnos a videózást megnehezítették a folyamatosan felugráló, műsor közben helyetcserélő vietnámi/kínai/japán emberek.
Miután vége lett a műsornak, siettünk vissza a buszunkhoz, mert ebéd előtt várt még ránk egy program.
Egy hagyományos rizstészta készítő üzembe mentünk, ahol eredeti technológiával állítják elő a rizstésztát. A rizst vízzel összeőrölik:

A kapott tejszerű pépből palacsinta-szerű, vékony lapot sütnek:

amit a napon továbbszárítanak: 

a lapot felszabdalva/metélve ezt kapják:

A sütéshez használt kemencében a rizs héját égetik el, a hamuval pedig trágyázzák a földet. Teljes a körforgás.
Következett az ebéd. Felejthető volt,a tegnapi finomabb volt. 
Ami újdonság volt, az a bordó színű sárkány gyümölcs, illetve az, hogy itt a vietnámiak jéghidegen isszák a kávét. Ezt csak akkor tudtuk meg, amikor kihozták. 

Volt még néhány érdekes mozzanat. Egyik, hogy az étterem tulajdonosai keresztények.

A másik ez a terítő. 

Általános iskolás voltam, amikor zajlott a vietnámi háború az amerikaiak és a vietek között. Mond még valakinek valamit az, hogy "Veled vagyunk Vietnám!"?
Nekem annyi maradt meg belőle, hogy maradék fonalakból 10 X 10-es négyzeteket kellett gyakorlati órán horgolnunk, amelyeket valaki takarónak összehorgolt és ezeket a takarókat a vietnámi embereknek küldték el. (Legalábbis nekünk ezt mondták.) De lehetett benne valami, mert ezt a terítőt látva, akár ilyen is lehetett.
Elmúlt éjfél után 1 óra és még csak a nap felénél tartok. Folyt. Köv.
Ebéd után elindultunk Hoi Anba. A város szélén kitett minket a busz és felszálltunk egy hajóra. Majdnem a város közepéig hajóztunk.

Megint buszra szálltunk, ami elvitt minket a kókuszligetbe, ahol a hagyományos, kerek csónakkal hajóztunk. Tömeg volt itt is, mint minden hajózásunknál eddig. Kettesével lehetett a csónakokba ülni, az utazási irodák honlapja szerint súlyhatár is van. Nem volt biztos, hogy Zsoltival, vagy nélküle ülök be. Végül mindketten beültünk,  csak egy kicsit billent meg a hajó. A táj nagyon szép volt, tényleg egy pálmaligeten keresztül folyik a folyó, kis  csatornák jobbra-balra.  A hajósok műsort is adnak. Kell a pénz!

Volt csoportos éneklés, hajóforgatás, rákhalászat.

Hajózás után Hoi Anba mentünk, először az utazási irodába, ahol kifizettük a programokat, majd városnézés következett. De legelőször is beültünk egy kávézóba. 
Kókuszos kávét kértem:

Nagyon-nagyon finom volt. Olyan volt, mintha fagyi lett volna benne, de kiderült, hogy fagyasztott kókusz volt, megszórva sült kókusz darabokkal.
Részlet az "útikönyv"ből:
"Hoi An óvárosa az UNESCO kulturális világörökség része. Szentendre-szerű kisváros portugál, holland, kínai, japán beütéssel ugyanis ezek a nációk kereskedtek itt évszázadokon át. Korábban kikötőváros volt, ma már kikötőváros funkciója megszűnt, időközben folyója, a Thu Bon feltöltötte, így a tengerpart jelenleg 5 kilométerre van. Hoi An szerencséje, hogy az építészetét meghagyták régi formájában, nem modernizálták, és stratégiai harcokat sem vívtak Hoi Annál egyik háborúban sem. Ennek köszönhető, hogy régi történelmi épületei közül sok épen maradt, óvárosa pedig a világörökség része lett. Műemlékekbe lehet botlani lépten-nyomon, az út szélén pedig bambuszkalapos nénikék ülnek vagy épp sétálnak jellegzetes, vállra vethető bambusztartóikkal, és gyümölcsöt árulnak.A francia időkből megmaradt, erkélyes épületek, virágzó fákkal teli utcák és szintén rendkívül hangulatos, éttermekkel és kávézókkal teli folyóparti sétány teszi Hoi An-t az egyik leghangulatosabb vietnami kisvárossá."
Tényleg nagyon hangulatos volt, de beszéljenek a képek: 

A leírások szerint az óváros épületeit csak belépővel lehet megnézni. Többek között a híres Japán-hidat. Mivel ezt mindenképpen meg akartuk nézni, vettünk egy 5 nevezetesség meglátogatására alkalmas bérletet. Nem igazán használtuk ki, tulajdonképpen  csak 2 helyre mentünk be, a Japán-hidat meg anélkül és azzal sem lehetett megnézni, mivel éppen restaurálják. 
Amit megnéztük és nagyon érdekes volt, az a kínai közösségi ház volt.

Ennyi látható a Japán-hídból:

Bár még csak most kezdett sötétedni, már felkapcsolták a lampionokat, úsztatták a folyón a kis lámpákat:

Sötétben volt igazán szép:

Belebotlottunk egy előadásba is.

Jól elfáradtunk, Oanh-nak, az utazási iroda vezetőjének írtunk, így néhány perc múlva jött a kocsi és visszajöttünk Da Nangba. 
Mivel a szokásos sportkocsmába nem akartunk menni, a kiszemelt szendvicses hely pedig zárva volt, új helyet kellett keresni. Szerintem jól választottunk, nagyon finom és sok pho levest ettünk.

Mindenki aludni tért, kivéve engem, aki ugye blogot ír:)