2026. 02. 20. Péntek

Becsekkoltunk, feladtuk a bőröndöket, kaptam kísérőt és mentünk vacsorázni az Angkor airlines business várójába.

Hát „kicsit” nagyobb volt a választék ételekből és italokból, mint az Asia airlines-nál.

Elsőként szálltunk fel a repülőre. Van különbség a normál és a business osztály között. (És nem kicsi!) 2-3 emberekért dedikált stewardes, ledönthető ülések, folyamatos kiszolgálás. Azt gondoltam, ezt nem lehet felülmúlni, de lehet!

1 óra múlva Bangkokban voltunk, ahol az utasok jó része leszállt. Jöttek a takarítók, kicserélődött a személyzet, megérkeztek az újabb utasok, kb. 2 órát álltunk.

2-3 órát aludni is tudtam az újabb felszállás után.

Kiderült, hogy van egy magyar utaskísérő is a repülőn. Elsírtuk neki a bánatunkat, hogy nem tudjuk hogyan tovább, nem kaptuk meg a biztosítótól a repjegyet. Utánanézett, ő sem látta a rendszerükben, hogy foglalásunk lenne. Azt mondta elintézi, hogy a csomagok felkerüljenek a bécsi gépre, a jegy pedig hátha meg lesz addigra, mire leszállunk.

Átadott minket egy kísérőnek, aki szintén megpróbált utánajárni, hol van a jegyünk. Végül fel kellett hívni a biztosítót, hogy küldjék a jegyet, mert mindjárt indul a gép.

Közben tologatott a kísérő egyik helyről a másikra, többszáz métert megtéve. Aztán jött neki a jó hír, meg van a jegyünk, mehetünk a beszállókártyákért. Így mi már a gépen voltunk, reméltük, hogy a csomagok is.

Néhány perc múlva megkezdődött a beszállás, a helyünk az első osztályon volt, de nem egymás mellett.

Ez az igazi kényelem: mindenki külön fülkében, ami el van látva mindennel, de tényleg mindennel, amire az utazás során szükség lehet. Csoki, csipsz, pipereholmi, jegyzetfüzet, meg még ezer más kényelmi szolgáltatás. Az ebédet egy kb. 20 oldalas kiadványból lehetett kiválsztani, a leves, főétel és desszert mellé többféle előételt is kaptam. A szék nem tudom hányféleképpen mozgatható, külön program van hozzá a kezelőpanelen.

6 óra utazás után Bécs fölé értünk, de 40 perc körözés kezdődött, mivel az időjárási körülmények miatt (később megtudtuk, hogy a repteret egy időre le kellett zárni), a reptér nem tud gépeket fogadni.

De végül csak leszálltunk. Itt nem várt kerekesszék, így a repülőtől a csomagokig, majd az érkezési váróig sétálnom kellett. Szerencsére a repülőtér nem olyan nagy és voltak mozgójárdák is.

Átvettük a bőröndöket, Zsolti felhívta a mentőszolgálat vezetőjét, aki mondta, hogy üljünk le valahol, majd jönnek, még Sopronban vannak. Azt az információt kapták a biztosítótól, hogy a gép Münchenben fog leszállni, nincs szükség a mentőre, mert onnan különrepülővel fognak hazaszállítani (ezt azért még kipróbáltam volna :).

Kb. 40 percet ültünk a túlzsúfolt, kevés üléssel rendelkező váróban, mire az autó megérkezett. Elindultunk Pestre. Furcsa volt a 35 fok után a -2, a hófödte mező, erdő.

Az úton „nagyobb” esemény nem történt, csak a szokásos M1-feeling: baleset az egyébként is lezárt, 45 km-es úton. Dugó dugó hátán, araszolás, 20 km-es sebesség.

Bicske magasságában, hogy hogynem, engem is elnyomott az álom. Amikor felébredtünk, meglepetten láttuk, hogy a Bah-csomópontot hagytuk el. Mondtuk a sofőrnek, hogy szerintünk rossz felé megyünk, Soroksár felé már régen le kellett volna térni. Kiderült, hogy a IV. kerületi Erzsébet utcát adta be a GPS-be. Kis korrekció után azért végre hazaértünk.

Összegzés: Nálam még mindig Vietnám vezet, de szorosan követi Kambodzsa. Ahová nem igazán vágyom vissza, az Thaiföld. Olyan szinten eltúristásodott, hogy már jó része élvezhetetlen. Bár tény, hogy csodálatos helyek vannak. Malajziából csak a fővárost láttuk, az nem volt olyan nagy élmény, lehet, hogy csak azért gondolom így, mert közvetlenül a steril, tiszta Szingapúr után voltunk ott. Szingapúr nagyon klassz, de roppant drága. Kambodzsa még nem vesztette el a varázsát, szép és még nem annyira felkapott helyek is vannak, a kmer emberek kedvesek, ide visszamennék bármikor.